-előző- -tartalom-
 

A FÖLD EREJE

Bár már hónapok óta

hatalmas, lázas vadmadárként lebegett
meg-megszédülő ősz feje felett a Nap,
még nem gondolt igazán semmi rosszra,
de amikor elzsibbadt, fáradt lábaira
nagy, alattomos kígyóként rátekeredett
a télbe fordult erdőalji út,
a gyötrő fájdalomtól kiverte a hideg...
"Érszűkület" - mondták csendesen az orvosok,
s egy fél arasszal elhalt térdei felett,
mindkét szederjes lábát - leamputálták,
majd zömök rokkantkocsit tolva alája,
a lelkére kötötték, hogy a jövőben szépen,
csak sima utakon, ringatózva éljen...
De hát Csillag István világéletében,
mindig kőkeményen, a paraszti munka
Anteuszaként
talpalatnyi földje vonzáskörében élt,
s két fiával és asszonyával összefogva
formálgatta családja nehéz életét,
így hát alighogy otthonába visszatért,
s végiggördült egyholdas "birtokán",
egy kissé mindjárt erőre kapott,
s mivel ásni sajnos már nem tudott,
fogott egy éles, könnyű kiskapát
és néma áhítattal el-el kapálgatott
egy kicsit, homokba-szőtt,
régen nem látott kertje sűrűjében,
fáradhatatlan asszonya mögött...

S íme, azóta is,
idestova már csaknem három éve,
hogy irgalmatlan sorsával perelve,
így, kettévágva sem félemberként tengeti életét,
hanem alighogy feldereng felette
a kora hajnali ég,
lassan kigördül tenyérnyi kertjébe,
s kint tesz-vesz, kopácsol és kapálgat
kedves, félszemű öreg háza körül,
míg el nem indul lefelé a Nap,
mert bármennyire is fáradt és meggyötört,
ma sem tud elképzelni istenibb
és emberibb gyönyört,
mint azt, amikor puha ölébe veszi
és elringatja őt,
ez a paprikaillatú szép kis
anyaföld...

Heves-Bernáthegy, 1996 nyarán