| |
AZ ÉDENTŐL TÁVOL -
EGY "ASSZONYARCÚ NYÁRRÓL"
SZÉPANYÁINKRÓL
Nagy, fel-fel szikrázó éjeken,
a csillagok úgy pattognak eléjük
mint milliárdnyi kukoricaszem...
Kedves, fejkendős parasztasszonyok:
átmelegítik talpukkal a földet,
s ránk nevetve a felhős táj fölött,
átlépik bennünk az Időt.
Kutatva nézem Őket: öregek vagy fiatalok?
Szép, holdas arcuk, kék szemük,
s egykor kemény ráncokba tört
kisimult homlokuk,
azt mutatja, hogy - nincs koruk.
Míg szívem tisztára söpört
forró, széljárta udvarán
óriás - árnyuk átlobog,
hatalmas, örök áradással
dalolnak róluk a folyók,
s beragyogják világomat,
mert míg a feltört ég alatt,
és messze, messze, messze benn
életre éhes szívemen
suhog a tűz, a vér, a víz,
s pereg a mag,
holt szépanyáink lábnyomán
a halál pusztáiba is,
csillagot szór a szerelem, -
S élet fakad.
|
|
