KÜSZKÖDŐ HAJÓK
Európa sziklás partjai előtt
Nézd, Józan ég,
ha városszéli kertemet cibálva
arcul csap a részeg őszi szél,
emlékeimből vissza-visszatér
ifjúságom elmerült világa,
s felém villantja szeme kékjét
egy-egy vadvirág-illatú lányka,
s néhány kedves, halott barátom,
akikkel egykor, réges-régen,
fényre, csodákra, szerelemre vágyva,
egy ma is élő tegnapi szegénység
füstjétől és szikráitól verve,
felépíthettük álmaink hajóját,
s beletaszítva azt az éjszakába,
szirének csalfa énekét követve
átvergődtünk ezernyi ingoványon,
hogy élvezhessük a szabadság csókját,
s a tenger hatalmas öleléseit,
mert élt bennünk a remény és a hit,
hogy áthajózva életen s halálon,
megtaláljuk az Ígéret Földjét,
ahol munkánk édes gyümölcseit
majdan igazságosan osztja szét
a bölcs emberi értelem,
s a fölénk hajló Józan Ég...
A kép komor. Míg ablakom párás üvegén
át-át dereng a kora esti Nap,
gondjaink felajzott tengerén,
mint roskatag, dülöngő hajók,
országok vergődnek elém, -
egy szertefoszló délibáb alatt,
s míg habra hab ostora csap,
a tajtékzó, haragos víz
át-át csapkod hazánkon is,
melynek rozzant fedélzetén
itt tolongunk íme, szorongva,
mi is barátaim,
becsapott, fáradt nemzedékek,
akik tegnap még a reménység
vak örvényeiben forogtak,
ma pedig - bocsássa meg nékünk az Ég
keseregve és szégyentől verve,
megátkozzuk kormányosainkat,
akik zátonyra vitték álmainkat,
ezt a kis talpalatnyi földet,
mely új vágyak és új ígéretek,
viharverte kísértethajójaként
itt lebeg, itt tépdesi a gomolygó ködöt,
Európa sziklás partjai előtt...
Ó, messzi Föld!... Míg vén hajótöröttként
bámulok a rejtelmes homályba,
átjár a fájdalom,
s érzem, hogy hűvös homlokom
barázdáiban össze-össze csap,
a goromba, részeg őszi szél,
s a józan őszi Nap...
1990. november 
