ÚTVESZTŐK VÁNDORAI
1.
Ha árnyékot vet rám az éj,
s hófelhőkben bujkál a Hold,
lelkemben ma is itt bolyong
az a meghajszolt fiatal legény,
aki a háború utolsó telén,
átvergődött a halál erdején,
s egy kis parasztház udvarán
találkozva a szerelemmel
azt remélte, hogy ez a szegény,
jobb sorsra méltó kicsi nép,
mely elrejtette őt,
s rossz kis tűzhelye melegén
megenyhítette kínjait,
végre boldogan élhet itt
Európa feltört tenyerén...
Ó, szikrázó, hófödte táj,
hol van már az a régi tél?
Az a csalóka, vak remény,
mely gondtalan jövőt ígért,
ma már csak álmaimban él,
de az a kis dércsípte lány,
aki elűzte tőlem a halált,
íme, azóta is kísér
a történelem útvesztőiben,
s itt küzd és itt dalol velem
egy mindennapi szerelem
szomjas mezőiben,
hol balladákat sír a szél...
2.
- Ó, kedvesem, bár fájva fáj
hogy szép ifjúi hitemet
megperzselték az évek,
mégis hálát adok az égnek,
hogy egykor a halál erdejében
összesodort veled az élet,
mert lám szerelmünk udvarán
ma is tisztán búzát kaszál
ez a kicsorbult élű szél,
mely suhogva arról beszél,
hogy a lebukó esti Nap,
mint egy megsebzett, nagy madár,
a völgyből újra égre száll,
s fényre tárt szárnyai alatt
majdan eljön egy messzi nyár,
mely nyomainkra rátalál,
s megértve, megbocsájtva,
kínokban fogant vágyainkat
és tévelygéseinket,
megérinti holt szíveinket,
s mi, gyötrelmeinket elfelejtve,
dalainkban új életre kelve,
megcsendítjük a hajnali csendet,
s a felszálló Napot követve,
szerelmet vallunk a hegyeknek,
s új távlatoktól megigézve,
a mélységekből nekivágunk
a végtelen szabad tereknek.
