|
JELEN!
- Igen! Jelen!
felelgetem kissé zavartan,
ha szél szisszen rám az őszi avarban,
s nevemen szólít a világ...
- Nos, ha jelen vagy, állj elő!
mordul rám zordan az Idő,
s én, mint sebzett útszéli fák,
felmutatom dérlepte lombom
egy-egy széprajzú levelét,
s egyre csak ismételgetem,
hogy jelen, jelen, jelen, jelen!
az őszi szél hiába vág,
s hiába hasít csontomig
jégkarmával a téli fagy:
míg új tavaszról álmodik
a bennem küszködő világ,
s a forró nyári ég alatt
lombom édes gyümölcsöt ad
a rám találó szomjas vándoroknak,
addig jelen vagyok,
s bár úgy lehet,
hogy holnap meghalok,
ma még megáldom
a Napot...
|
|