"A FEKETE BOJTÁR"
Ül, ül és ír...
Míg körülötte, friss-üde szélben
fürdik a táj és békésen legelget a nyáj,
Ő - csöpp pulijával a lábainál -
hátát nekivetve
egy magányos tölgyfa derekának
s a napfénnyel áttört pusztai csendnek,
szélborzolta okos fekete fejét
leszegve, elmerengve,
tömör, aprócska. betűket terelget
egy térdén nyugvó tenyérnyi füzetbe, -
s ámbár - mint végül is kiderül -
nem verseket terelget a papírra,
hanem csupán csak egy szerényke
szakvizsgára készül a legényke,
nékem mégis néhány pillanatra
a hajdani nagy fekete bojtárt,
Sinka Istvánt juttatja eszembe,
aki egykor balladákat karcolt
a jajgató pusztai szelekbe,
s aranyszőrű, csillagszemű nyáját,
hogy esténként gyönyörködjünk benne,
a széljárta bihari mezőkről
felterelte a magas egekbe...
