ESTÉBE HAJLÓ SZERELEM
l.
Még kék az ég, még süt a Nap felettünk,
szerelmünk bora ma még dúsan csordul
de időnk lassan délutánba fordul,
s olykor borongva, hosszan elmerengünk
Mint én is tegnap. Az udvaron álltam,
mikor munkából hazatért anyád,
s a ház falának döntve a kapát,
fáradt mosollyal ránézett apádra:
- No, gyere ember! Mára tán elég volt!
Holnap is nap lesz! Együnk valamit!-
szólt és szavában megcsobbant a hit,
mint megmerített korsóban a víz...
Hat óra volt... A délutáni tájban,
mintha magunkat láttam volna bennük:
a magasság még ragyogott felettük,
de hátuk mögött ment le már a Nap.
... Ekkor a dombon, messze, két sudár
jegenye között megvillant a táj,
s Te tűntél fel a párás láthatáron...
Már-már azt hittem, hogy
csak álmodom:
a talpad alá gyűrődő úton,
érdes papírként zörgött a homok,
s mint karcsú, fehér vitorlás-hajók,
gólyák lebbentek át a mély azúron,-
s szinte pontosan úgy, mint réges-régen,
a háború nagy, pusztító szelében,
feléd fordult a tájban minden élet,
bár a kontyod már kissé megkopott,
és napsütötte arcod, homlokod
sem volt már sima, ifjú, megtöretlen...
És - mégis: én oly szépnek láttalak,
hogy neved súgva felizzott a szám,
s a kis parasztház nyíló kapuján
lassan kihátrált szívemből az Árnyék...
Holnap is nap lesz? - tűnődtem magamban.
És ha nem is lesz: ma még itt vagyok!
S hogy mellettem vagy áldom a napot,
mert a Lét hatalmas akarata ez,
hogy amíg élsz, küzdj, dolgozz és szeress!-
s bár lehet még ma lemegy a Napod,
álmodd, építsd és várd a holnapot,
örömeid és gondjaid felett is!
2.
Így forrongtam és egy-két percig úgy tűnt,
hogy a kavargó fák között a tájból,
már csak a Te nagy kerek kontyod lángol,
mint felém fénylő szelíd esti Nap,
a holdárnyékba hajló ég alatt...
