TAVASZl REGGEL
1.
Hátrál az éjjel... Fent a súlyos égen
kés penge-vékony, sárga fény remeg
s míg dudorászva, halkan lépkedek,
kemencék füstje hajlik rám a szélben.
Messze a mezők kék párában állnak,
duzzadt rügyeket oldoz az idő,
itt tűz-zergéket táncoltat a kő
s rongy-gönceikből kibújnak a házak...
Hazám, világom, hányszor kóboroltam
lompos suhancként utcáid során?
Sokszor megvertél durván, mostohán,
s én mégis mindig csak érted daloltam.
Mért is szeretlek nagy, dübörgő katlan?
Ma is hűvös vagy hozzám és kemény
és mégis gyönyörködve nézlek én,
e felszikrázó, tiszta pirkadatban.
Tavaszodik. Zöld repkény fut lebeg
itt is, ott is a hámló tűzfalakra,
ajtók, ablakok tárulnak a Napra,
s kakasok hangja vág bele a csendbe...
2.
Kétarcú táj... Vityillók, csöppnyi kertek:
egy grundon át tipegő ősz anyóka,
libákat hajt a sustorgó folyóra,
s egy öreg munkás ásóélt egyenget.
Ám velük szemben, egy széljárta dombon,
új ház-sor áll. Hatalmas. Fényteli,
s mintha az égből lépne ki,
rám mosolyog egy szép boltos kisasszony.
Fél hatra jár... A fél város pihen még.
Itt minden él már. A Dunán a híd
derűs nagy íve ölelni tanít,
s a Nap felszítja a mélység szerelmét.
Micsoda kép! Fent gépcsodák cikáznak,
s alant a várost befutja a láz,
s a bölcs öreg csak ás, csak ás, csak ás,
míg arcára fényt s árnyat vet ..
a Század...
3.
Kétarcú táj? Nos az - és mégsem az.
Egy világ ez már, bár még két alakban
izzik, forr, zubog, csattog szakadatlan
s vív - egymásért vív - a Föld és a Vas...
S az emberbe, mint jó nedvek a fába,
felfut a vér, a vágy és a remény,
hogy a gyárkürtők szikár erdején,
kihajt a munka dús, gyümölcsös ága...
Fél hét felé jár... Füst és pernye vág,
szél szisszen rám, de küzdő szívemen
békés új napot gyújt a szerelem,
s lassan tavaszba fordul
a világ...
