| |
CSONTKÚT
Apai nagyapámról
1.
Csontsziklás arc:
kék szemek, égő tájak,
cserepes földdarab:
Szálas, ki szikkadt nagyapámat
egy régi fénykép őrzi csak.
Ajkáról puszták csendje árad,
már nem robajlik indulat,
mégis, dalai fel-felszállnak
ma is a nyári ég alatt.
Szép, fehér bajszú öregember,
vállán ágbogas kútkereszttel
csordát hajt át a temetőn,
majd csodatevő szerelemmel,
egy kopott, csorba kaszaheggyel
vizet fakaszt a holt mezőn...
Egy-egy nagyobb emelkedőn,
ha már-már elhagy az erőm,
s tiszta dalokra szomjazok,
tűnődve megállok előtte,
s kissé mindjárt megújulok:
Nagy Ég! Micsoda férfi volt!
Azt mondják, egyszer,
hanyatt dőlve,
égi pipával, füstölögve,
átúszta a habzó folyót,
aztán frissen kaszát fogott,
majd néhány falat rozskenyérrel
s egyetlen egy jó korsó vízzel,
hajnaltól másnap hajnalig
két legény helyett aratott...
2.
Éneklő csontkút hűs vize
számomra ez a régi kép,
arany gyümölcsök jó íze,
illatozó széljárta rét,
melyből szomjas szívem felett
halott nagyapám integet,
elém tárva a messzeség
kúttal átütött tenyerét...
S míg mellemben nyár pokla ég
és homlokomról só szakad,
az itt-ott kissé már szakadt,
sárgára fakult régi kép
mélyéből lágyan csobbanó,
enyhítő, életet adó,
emberi ének, tiszta szó
érinti ajkamat...
|
|
