-előző- -tartalom-
 

KÜLDETÉS
"Nem én kiáltok, a föld dübörög"
(József Attila)

1.
Ha néha-néha

összeszűkített, hunyorgó szemmel
kívülről fürkészem magamat,
cserepes számon riadt szél matat:
jó ég, hát valóban én vagyok itt ez a havat
taposó, égnek verődő öregember,
aki a hegyről a völgy fele tart?-
kérdezem halkan előttem ballagó ámyékomat,
s miközben lassan, fogcsikorgatva
morzsolgatom a szavakat,
úgy érzem mintha köveket rágnék
és újra azt a pattogó parazsat
forgatnám vajúdó nyelvem alatt,
amelyet egykor régen, bölcsővárosom sűrűjében
dúdolgató szép fiatal anyám és
bölcs, merész apám
azért préseltek a nyelvem alá,
hogy majdan véle
olyan gyönyörű, éneklő tüzeket
lobbantsak fel a messzeségre,
amelyekből végre-végre talán
felparázslik ez a táj
és átmelegíti az embereket...

2.
Jól emlékszem,
s míg élek nem felejtem el,
először egy kis szőke leányt
melengettem fel izzó verseimmel,
egy laza-kontyú fonó leánykát
aki a hűvös csepeli kisduna-ág
méhektől zümmögő vén fái alatt,
a kamaszszerelem jó hangulatát
és akácméz-ízű csókjait "írta" a számra,
aztán, hogy "látva-lássanak",
az emberi nagyság utáni vágy
lobbantott ódai ditirambusokat
szívem és nyelvem parazsára,
s hogy teljesítsem küldetésem,
egy beretva-éles hegyi ösvényen
elindultam a magasságok fele,
hogy ha másként nem, képzeletben
megverekedjek a Halállal,
az Apokalipszis Négy Lovasával,
hogy tollam hegyét - bármily bizarr is e kép
a fegyverekkel szembeszegezzem,
a felragyogtatva rajta a lét erejét,
elménk spirális galaxisában
felvillantsam az álmok, a tudás,
a munka, a hit,
új útjait és csillagtávlatait...

3.
A HIT, igen, az a gyermeki hit,
mely Napot gyújtott életemben,
még ma is itt ég, itt izzik bennem,
bár míg a hegyekkel verekedtem,
lassacskán megöregedtem, rám esteledett,
s bármennyire fáj is, nem tagadhatom,
hogy égre lobogó énekemmel
nem tudtam megtörni még a jeget,
se a csúcsok,
se az isteni ég embertelen közönyét,
így hát életem hatvan évgyűrűjével a szívemen,
megújulásra és szerelemre vágyva,
hóviharban pörgő belső hegyeimről visszatérek íme,
csúcsokra indító népem tavaszába,
a Nap udvarába,
hogy magamhoz öleljem a kedvesemet
aki fel-felszítva tűzhelyünk parazsát,
már-már időtlen idő óta várja
visszatérésemet az "Ég ostromából"
ebbe a szelíd kis városszéli házba,
melynek zsongásában várva-várnak már a
fiaim, a lányaim és unokáim is,
akikből oly forró szeretet sugárzik felém,
mely kiűzi belőlem a tél hidegét,
s a békés hétköznapi lét derűjét
árasztva szét a szívem felett,
megújítja erőimet...

4.
Ó, emberek,
hegyek, városok, folyók és tengerek
hullámveréseiben küszködve élő
bátor fivéreim,
s ti kedves, drága nők, létünk
édes forrásai,
nap mint nap új reményt szülő
asszonyok, anyák,
akikkel hol itt e dübörgő világ
vibráló fényein,
közös emberi sorsunk gondjaiban
és örömeiben,
hol fent a csillagok kapujában
sodor össze az élet,
ugyan mit is mondhatok még néktek
itt ezen a zord, atombombáktól beárnyékolt,
mégis tündöklő kora hajnalon,
ezen a lidérces éjszakát elűző,
éles szélben pörgő, zörgő papírlapon?

Nos, hát talán még annyit csupán,
hogy az ember csak békés és józan,
szép és értelmes kapcsolatokban
élhet szabadon és boldogan
ezen a földgolyón,-
ezen a sarktájak durva-goromba
jégsatujába befogott,
s kegyetlenül meg-megropogtatott
nagy, barna dión,
melyből Jövendőnk, Óriás Nyarunk,
Új, Termő Fáját kell kibontanunk
a Békés, Tiszta Térbe...
Igen, igen testvéreim,
ez mindannyiunk Közös
Küldetése!

1983