| |
NE CSÜGGEDJ, ATLASZ!
A tájban:
szél és por. Tántorgó vizek, szélütött fák.
Fönt: idegen csillag-vidék. Jég s Nap dühe.
Ökölként zúduló ég, mely a képünkbe vág.
Lám, így vonulunk a határtalanban:
Az emberi világ - az egy és a megosztott -
keresi önmagát - az egy és oszthatatlant.
- Anyám, hol vagy?
- Elrejt a por, fiam.
- Ó, ha tudnád, milyen nehéz a Föld. Ha tehetném,
pokolra vetném!
- Tudom fiam.
A Föld nehéz, de vinni kell. Időn és Téren át.
Európát és Amerikát. Ázsiát s Ausztráliát.
Így: egy batyuban. Mert másként nem lehet.
Így: ahogyan sorsunk a nyakunkba varrta.
Minden rögét. Grönland jegét és Afrika porát.
- Nézd, szenvedek anyám. A hátam csupa láng!
- Érzem fiam. És mégis: menned kell tovább!
- De merre, hol keressek
új hazát?
- Egy napsütötte szép kis csillagon,
mely álmaimban egyszer megjelent.
- Mondd hát anyám, hol ragyog az a táj?
- A hátadon, fiam.
- A hátamon? Nem értelek! E szörnyű zsák?
- E zsák fiam,
nem csak batyud,
de mindened:
- Ő a hazád, az életed, a jelened s jövőd.
Mert e megperzselt rongyos-foltos zsákban,
egy csodálatos emberi világ van:
nagy, kéklő ég,
és víz,
és drága föld,
mely arra vár, hogy önmagadra lelj
és végre - rátalálj!
2.
- Nehéz a Föld, anyám, nagyon nehéz.
- Tudom fiam. És mégis vinni kell!
- Köröttem: por. Fölöttem: zúduló ég,
mely vasöklével izzadt arcomba vág...
- És mégse csüggedj, Atlasz!
Menj tovább!
Ott túl az út porán, egy termő dús ligetben,
vár rád a derűs, asszonyarcú nyár,
aki hű társad, csókod, italod lesz,
térj be hozzá és enyhülést találsz.
Tedd asztalára rettentő batyud,
nagy kenyérzsákod legjobb ízeit,
s légy dolgos, jó ura, vidám gazdája
kis csillag-tanyádnak:
szánts,
vess,
arass
szép fiaid és lányaid körében,
s ha úgy hozná a sorsod, köszönjél be
a szomszéd csillagokra,
s ne kezdjél harcot, háborút soha
senkivel, - de hogyha kell,
hát védd meg önmagad,
s világodat fiam!
|
|
