| |
NÉZZ A FIADRA, SZÉP ÓRIÁSASSZONY
Tavaszi zsoltár az életért
Mint anyám melle, úgy ragyog a Nap rám,
s én mohón szívom fényét, melegét.
Ó, Nagy Természet, erdős-ölű dajkám,
csurgasd belém tej útjaid hevét.
Itt csüggök én is, nézd, lihegve rajtad,
mert én is egyik hű fiad vagyok,
s úgy részegít friss íze a tavasznak,
mint bármely szomjas, árva állatot.
Enyém a föld, a völgyek tele kelyhe,
a bort csurrantó kék szőlő hegyek,
s csobogó vérű asszonyom szerelme,
úgy ölel át, mint szilaj tengerek.
Ringass el mezők zöld hullámverése,
mossátok lelkem csillámló folyók!
Erdők! Szelek! Zúgjátok fel az égre,
hogy élni vágyok még, - élni akarok!
Nagy Ősanyám! Mély, Soktitkú Anyag!
Formálj át legjobb törvényeid szerint.
Parány lényemben ismerd fel önmagad
legdrágább, legszebb csillag-elemeit.
S mert egy vagyok én véled mindörökké,
nem tagadhatod meg erődet tőlem:
vad szomjamat változtasd át örömmé,
kék ég-palástod suhogjon köröttem!
Nézd, mivé szültél szép Óriás asszony,
nézd sárban - aranyban vajúdó fiad,
s ne hagyd, hogy most, a végső hősi harcon
tűz-szívemet megfojtsa a salak!
Szíts, hogy kiforrjon Bölcs Egy-Emberségem,
s színaranyból gyúrt arccal álljak itt,
végleg legyőzve rút, rosszabbik énem,
s a háborút, a rettegést s a kínt!
Gyújts fényt elém, hogy kis pörgőcsigámat,
a Földet szabadon pörgessem a Térben,
hogy ne ütődjék gyilkos sziklagátnak
atomjaid feldúlt csöpp naprendszerében -,
Ó, süss ránk Nap, jőjj, jőjj Erő a mélyből,
ragyogd be elménk minden zeg-zugát,
hogy Földünket a Vak Ég pereméről,
dús, Örök nyárba röpíthessük át!...
Csepel, 1958/1998 |
|
