| |
Az EMBER ÉS A FÖLDGÖMB
1.
Én íme, az egész Földgömböt cipelem már,
sötét terem tátongó, mély repedésein át,
mint megszállott pici hangya, szikes, lihegő pusztán
vonszolom vajúdó létem morzsányi aranyát.
Minden kincsem ez a Föld. Ez a morzsa. Millió éve
élek belőle. Birkózom véle úttalan útjaimon.
Körülöttem ropogva töredezik az éjszaka kérge,
sziksó veri ki az eget: csillag-szemcsékben
botladozom.
Tömör fekete táblákra hasadozik a csend.
Inog, elébem dől az üszkös magasság.
Árnyék. Tél jege.
Tűzfalu nyár.
De se hóban, se sárban nem szakadok el a Földtől.
Ember vagyok. Konokabb, mint a hangya.
Erősebb, mint a halál.
2.
Élni akarok:
boldogan. Szépen. Áttörni a gondok vak
árkain.
Kínjaim sok-sok farkasszáj-szakadékán.
Lázas,
porszemnyi koponyámban gyönyörű
parazsat hordok:
verheti eső. Moshatja tenger. Zúdulhat
szél rám,-
nem olthatja el bennem semmi e nagy izzást:
az Eszmét.
Utam előre kanyarog a tér vad, sziksós pusztáin át.
Éltető morzsámat, jaj, nem hagyhatom el, viszem a terhét,
míg e szilánkos tájban meglelem álmaim oázisát.
Mert a sorsom ez a föld, ez az édes-sós, keserű morzsa:
Ó, csak el ne veszítsem, míg el nem érem a Pontot,
a Hajnalt,
mikor majd emberi elmém bölcs fénye kibontja
az éjből a Titkok Sarkköveit,
a Törvényt, a Teljes Horizontot.
3.
Igen:
ezért,
csak ezért hordom a Földet vállaimon,
mert
éltet a Hit, hogy utam nem vakon kanyarog,
mert hiszem
hogy majdan megszűnik minden keservem,
kínom
s léptem ragyogó csúcsok,
napsütött
nagy célok felé mozog! |
|
